Történelem - Bányászat története

 Szuhakállóban a lakosságnak hosszú évtizedeken keresztül biztos megélhetést biztosított, a községnek jelentős fejlődést jelentett a szénbányászat.

1910-ben jelentek meg az első amerikai befektetők, akik a sajókazai út mellett a szeles dűlő alatt nyitottak szénbányát, amely a bányakartell megalakításáig működött. Később 1940-ben újra megnyitották és az 1950-es években rabtáborként is üzemelt.

A helyi közbirtokosság képviselője, Kisházy Kálmán 1869-ben kutatási engedély meghosszabbítását és évi 2000 tonna szén eladását kérelmezte a Bányakapitányságtól.

1883-ban nyitották meg a Győző bányát, melyet később a Dezső, Jolán, Gizella, Teréz tárók követtek.

 A bányákban a termelés időszakos volt, mert a vállalkozók nagy nyereségre törekedtek és ha a haszon nem volt nagy, más bányát nyitottak, valóságos rablógazdálkodás folyt.

Nyereségessé az iparvágányok kiépítése, a szállítási költségek csökkenése után váltak.

1922-ben osztályozó-rakodót építettek és a munkásokat lakótelepen helyezték el.

1940-től megnövekedett a szén iránti igény, így új bányák nyitására került sor, többek között Szeles I. lejtős akna nyitására. Ez a tipikusan "bicsak" bánya az államosítással indult fejlődésnek, végigjárva a magyar szénbányászatra jellemző lépcsőket a kamrafejtéstől a magasan gépesített komplex frontfejtésig. 

A bányák és a bányászok legnagyobb ellensége a víz volt, amely megjelent csapadékvíz, belvíz, öregségi víz, árvíz és rétegvíz formájában.

Az államosítás után a lejtősaknák szelvényét fával biztosították és vég nélküli kötélszállításra tértek át. A kitermelés IV. és V. telepben történt.

Szeles II. tárót 1954-ben mélyítették és általánosságban alkalmazták a Craelius fúróberendezéseket. Először itt kísérleteztek 1960-ban az acéltámos frontbiztosításokkal.

 A szénhiány leküzdésére a Sajó árterületén a felszínhez közel fekvő telepeket külszíni fejtéssel művelték 1958-tól 1960-ig.

Szeles III. aknán alkalmazták először 1968 októberében a Dobson biztosítóberendezéssel és maróhengerrel felszerelt komplex biztosítású frontfejtést.

Szuhakálló I. aknát 1918-ban Kositczky Ferenc főaknász nyitotta.

Országos hírűvé az 1952-es vízbetörés tette, amikor három halálos áldozatot követelő betörés 17 bányász külvilágtól való elzárását is eredményezte.

Termelését 1967-ben fejezte be, mert szénvagyonát Szuhakálló II-höz csatolták.

Településünkön a bányászat tárgyi emlékeiből kevés maradt fenn, de a hagyományok ápolása újra felszínre került.


 1952-es vízbetörés

1952. december 15-én történt az a vízbetörés, amely három halálos áldozatával és a bentrekedt 17 bányász megmentéséért folytatott emberfeletti küzdelmével nemcsak a bányászat, hanem az ország 1950-es éveinek szomorú tragédiája volt. A víz a régi Winterbánya térképen nem szereplő vágatából tört be, elárasztva a mélyebben fekvő vágatokat. Elvágta Szeles-lejtősakna szájnyílásához közel lévő frontfejtésen dolgozók menekülési útját. A szellőztetés is megszakadt. A kűlszínről a frontfejtési alapvágatba lefúrt lyukon keresztűl sikerült levegővel és élelemmel ellátni a bentrekedteket. Közben a víz leszívása nagy erőkkel folyt, de az így is két napot vett igénybe. A mentés az egész magyar bányászat segítő közreműködésével, állami vezetők támogatásával, az egész magyar társadalom aggódó figyelme mellett sikerrel járt.